Hát eljött a szerda, eljött a szuper buli, amire Juanita hívott, Fassi pedig bevitt, és újfent az ingyenital lehetőségével kecsegtetett. Otthon már megittuk (megittam) a maradék whiskeyt, a helyen pedig a többiek érkezéséig a többiek piáját kóstolgattam, lévén kevés ember a helyen, így ellehetetlenítve a lányok számára az ingyen italok pofátlan osztogatását, én meg nyilván nem fogok ezernégy-ötszáz forintokért három deci söröket venni, mégsem Londonban vagyunk, hogy ennyibe kerüljön, na. Aztán elkezdtek befutni az emberek, megismertem egy kanadai lányt, aki átélte, hogy a riksás kiverje utaztatása közben, mondanom sem kell, imádta Hyderabadot, főleg azután, hogy beutazta egész Indiát, és rájött, micsoda shithole a város a többihez képest. Csillogtattam német tudásomat is, teljesen beszartak a jó germán barátaink, milyen csodálatosan beszélem azt a nyelvet is (mindez persze csak annak köszönhető, hogy élveztem a bulit, olyankor pedig minden nyelven tökéletesen beszélek, természetesen). Telt múlt az idő, egyre jobban éreztem magam egyre csicsókásabban, és egyszer csak meghallottam Rihanna We Found Love című számát. Ez egy lavinát indított el bennem. Rájöttem, hogy kurvára nem akarok ott lenni. Rájöttem, hogy baromi szarul érzem magam ott valaki nélkül, akinek a hiányában még arra a vajmi egyszerű dologra sem vagyok képes, hogy önmagam lehessek. Az egy más kérdés, hogy az emberek is idióták voltak körülöttem, ha jól éreztem volna magam, hamar lecseréltem volna őket olyanokra, akikkel jól tudom érezni magam. A következő szám szintén csodaszerűen Aviciitól volt a Levels, ekkor már teljesen biztos voltam benne, azonnal el kell tűnnöm innen. Nincs utazgatás, nincs semmi, csak a hazamenetel, mert egyszerűen baromi szarul érzem magam, és először, amikor felszabadult vagyok, rögtön eszembe hull az egyetlen megoldás, el kell hagynom az országot, a helyet, mindent. Úgyhogy, aki nem tudná, hazajöttem.
Függelék. Az utána következő napokban baromi jól éreztem magam kint, és újra önmagam tudtam lenni, nevetve mondtam fel az iskolában és szereztem meg a fizetésem, röhögve hárítottam el lakótársaim összes próbálkozását a marasztalásomra, és izgatottan nyűgöztem le mindenkit a chennai és londoni reptéren, a London-Budapesten pedig egy sort sem voltam képes olvasni az izgatottságtól. Ja meg mondjuk olvassátok el az első posztom, és akármelyik másikat, az első érdekes, jól van megírva, a többi pedig hót szar, és nem azért, mert rosszabb dolgok történtek, hanem azért, mert letörten, szar kedvűen nem lehet izgalmasat írni, csak szart.
Azt kell, hogy mondjam srácok, ez életem legjobb döntése volt.
