Na gondoltam megosztom veletek, mi történt a hétvége óta, egész sok minden. Mindjárt hétfőn elmentem a bevándorlási hivatalba. Természetesen csak mi voltunk ott, úgyhogy mindössze két órát vett igénybe a procedúra, köszönhetően indiai barátaink szorgosságának. Úgyhogy legközelebb így szidjátok a második kerületi polgármesteri hivatalt, amikor csak fél óra után kerültek sorra, mert huszonötezren vannak előttetek!! Utána viszont egy elég nagy élményben volt részem, mivel a város, ahova menni kellett, cirka ötven kilométerre van, az utamat összekötötték az egyik tanár csajszi útjával, aki templomokba kellett, hogy elmenjen. Az egyik állomáson beszéltünk a pappal is (próbáltam kideríteni a nevét, de azt a kifejezetten meglepő választ sikerült kapnom, hogy minden indiai nyelven máshogy hívják - nem is gondoltam volna...). Ezután megnéztük a forrást, majd visszamentünk a szentélyhez, és szólt a nő, hogy menjek csak be, menjek csak be. Bementünk a legbelsejébe (épület az épületen belül), és feltűnt, hogy itt bizony valami szertartás készül. Leültünk egy kb. harminc centi átmérőjű valami körül, amit nem tudnék körülírni. Először beszélt valamit a forma, aztán mindenféle cuccot kent az arcunkra, rizzsel a két tenyerünk közt kellett imádkozni, majd a cuccra vizet önteni meg lemosni meg mindenféle virágokkal körberakni, élveztem. A végén meg kaptunk egy-egy fél kókuszgolyót, benne egy virággal. A szertartás céljáról nem sikerült többet megtudnom, minthogy kérte az isteneket, hogy áldassék a nevünk (újfent, nagy meglepetésként ért az információ...).
Jött a kedd, és a meglepetések sorozata. Először is Mr Patrick felmondott, aki a PYP (általános iskola) igazgatója volt, ami alapvetően nem szerencsés, mert fehér ember volt, így igazából semmi munkát nem sózott rám azonkívül, ami a szigorúan vett értelemben dolgom volt (eddig gyakorlatilag: malmozni az elsőben vagy indexet olvasni, majd amikor feladat van, odaülni a buta gyerekek asztalához, igen, külön ülnek, és betűzni nekik a szavakat, itt olyan bonyolult szavakra kell gondolni, mint akár a 'the' szó, úgyhogy ez gyakorlatilag maga volt a vég, semmit nem csináltam, amit meg igen, az majdnem ugyanolyan unalmas volt, mint semmit csinálni). Na de a miszter felmondott, jött egy megjegyezhetetlen nevű nő a helyére, a negyedikesek osztályfőnöke. Eleinte nem hinném, hogy szeretett, de mostanra sikerült megkedveltetni magam vele, nem utolsósorban azért, mert gyorsan javítom a matekdolgozatokat - ez egyébként szintén borzasztó monoton feladat.
A héten hiányzik egy matektanár, ami igazán jól jön számomra. Rendes tanár lettem, húsz kis tízéves indiainak magyarázom a törtek osztását meg szorzását a táblánál, utána meg jönnek oda kérdezgetni. Kurva jó! Meg nem olyan fegyelmezetlen kis parasztok, mint az elsősök, megtanultak viselkedni, általában üvöltözni sem kell velük. Velük maradok a héten, meg a következőn is, úgyhogy tök szuper lesz, mert valóban olyan munkát csinálhatok, aminek van értelme, és nem unalmas. Az oktatási szisztéma mondjuk elég különös, borzasztó primitívek a számonkérések, és borzasztó lassú tempóban haladnak az osztályok, azt még nem tudom, vajon van-e ennek értelme (ha van, akkor az, hogy mindenki valóban alaposan magáévá teszi az anyagot).
Tegnap pedig elmentem Shankarpallyba, a szomszéd faluba. Alkudtam magamnak inget, így kicsit többe került mint egy ezres, és szuperjó, meg ilyen színkombinációt aligha találsz fehér ember lakta vidékeken. Ja és csodálatos dologra lettem figyelmes. Indiai méretben XL-es vagyok!!! (Akinek kételyei lennének, otthon S-es ruhákat hordok, olykor M-est.) Visszamenetelkor persze nem találtam a kocsit, amivel jöttünk (a pontosságról már beszéltem), úgyhogy lealkudtam hetven rúpiára egy taxit (röpke hat-hét kilométer a táv, de az árból hatvanat a főút-suli távolság adja, mert ott egyedül mentem volna, a főúton pedig nagyjából négyen, mondanom sem kell, hogy cirka két ember fér el kényelmesen). Aztán nagyon integetett valaki, megállt a riksa, és megláttam sofőrömet, aki volt olyan kedves, és nem hagyott ott (persze miután felhívta Mr Damient, aki ráparancsolt, hogy ott ne hagyjon). Feltűnt már, milyen baromi sok zárójelezést használok? Nem tudom, miért van, majd átgondolom... Ja meg még ettem is, nem volt különösebben jó, de nagyjából száz forintot fizettem érte, úgyhogy nincs okom panaszra.
Ma végül nem is az ötödikben, hanem a negyedik osztályban helyettesítettem, mert Ms Megjegyezhetetlennek valami dolga volt, mint a suli új PYP Heade. A gyerekeknek egyébként mondtam, hogy Mr Patrick felmondott, és nem hitték el, ezt nem értem teljesen, a gyerekekkel nem közlik az információkat, vagy mi van!? Rohadt idegesítőek voltak, mert ki volt adva a feladatuk, én meg 1984-et olvastam, és fél percenként rájuk kellett üvölteni torkamszakadtából, hogy vissza a helyedre, meg csöndet. Úgy elküldtem volna őket az anyjukba. Ja, és két kislányt meg is ríkattak (a kiközösítés iskolapéldáját véltem felfedezni).
JA ÉS HOLNAP VALÓSZÍNŰLEG MEGLESZ A LAKÁSOM (vagyis a szobám). Mármint Adityának (azt hiszem övé a lakás, de lehet, hogy csak ő van kapcsolatban a főbérlővel) írt egy lány, hogy elvileg beköltözik, de azt már megtanultuk, hogy ebben az országban mindig igent mondasz, akkor is, ha pontosan tudod, hogy nem. Tényleg, David úgy fogalmazott, udvariatlanság nemet mondani. Mennek mondjuk a picsába, de ez most mindegy. Szóval nagy reményeket táplálok, Mr Damiennel is megbeszéltem, és holnap költözhetek, ha addig nem válaszol a csajszi. Adja az ég, hogy ne válaszoljon. Ha meg válaszol, Rebecánál töltöm a holnap éjszakát is, már lebeszéltem vele, és partyzom a városban. Ja és eszembe jutott, hogy az AIESEC még lóg tíz roppal, úgyhogy pénzügyileg is jelentősen jobban állok. SZUPER!
